Clarissa
A tengerpart még teljesen üres volt, azon a júliusi napon, amikor Clarissa lement a szállóból. Éppen csak magára kapott valamit a fürdőruhán kívül és már szaladt is. Egyszerűen muszáj volt elhagynia a szobát, mert megint elkapta a pánikroham.
- Egyedül vagyok. Teljesen kiszolgáltatottan, nyomorultul. És ha meghalok, akkor csak a szobalány fog megtalálni ágyazás közben. – mondta hangosan magának.
Pedig most nem is jelentkezett minden tünete. Nem volt szívdobogás, reszketés, fulladás, gyomorgörcs. Csak a légszomj és a bezártság-érzés. De ez a kettő már éppen elég ahhoz, hogy egy idegen helyen, ahol nem érzi magát biztonságban, muszáj legyen tenni valamit.
Kora reggel volt, így az alkohol nem jöhetett szóba, csak a menekülés. Még jó, hogy legalább a vízhez le tudott menni. Messzebb úgyse mehetett.
Csodaszép partja van a szállodának, ezt újra meg kellett állapítania. A fehér homok, a romantikus napernyők, a vakítóan kék tenger összhatása eleinte örömkönnyeket csalt a szemébe. Milyen boldog volt, mikor először meglátta ezt a helyet! Akkor legszívesebben sikított és táncolt volna örömében. Most meg az egész közömbös. Ez már így is marad vajon?
A látványt megszokta már a szeme, nem hatott most úgy rá. De a víz mindig segített, ez volt a legjobb gyógyszere pánikrohamokra. Csak akkor nyugodott meg, mikor már a habok között volt és jó mélyre beúszva lebegni kezdett a hullámokon. Újra normálisan lélegzett és elmúlt a halálfélelme. Teljesen elengedte magát. Végre tudott gondolkodni. Pedig lehet, hogy kár volt.
Legelső gondolata:
-
Mi a fenét keresek itt?
Második:
-
Hogyan jutok ki ebből a slamasztikából? Hogyan szerezzem vissza az útlevelemet?
Visszaidézve az eltelt hetek emlékeit, utólag már felismerte a jeleket, melyeket a nagy szerelem hevében figyelmen kívül hagyott, vagy csak nem értett.
Eleve gyanúsnak kellett volna lennie, hogy alig két hónap ismeretség, email és skype-beszélgetés után feleségül kérik. Csakhogy a levelek és a netes beszélgetések alapján egy kedves, türelmes, megbízható férfi képe rajzolódott ki Clarissa előtt, akiben annyira megbízott, ahogy még soha senkiben. Meglepően hasonlóan gondolkodtak a világ dolgairól. S persze az sem volt elhanyagolandó tény, hogy sürgősen költöznie kellett a közös lakásból. Az a lehetőség, hogy elhagyja az országot is, és úgy kezd új életet, a lehető legjobb megoldásnak tűnt a felejtéshez. Márpedig felejteni aztán volt mit. A megcsalás, a baba elvesztése, az összes illúziójának összeomlása külön-külön is elég lett volna az összeroppanáshoz. Csoda, hogy egyáltalán ép elméjű maradt.
Mikor először beszélt Raullal – akivel egy társkereső oldalon botlottak egymásba-, olyan volt a fájó lelkének, mint a balzsam. Az tetszett a legjobban neki a legjobban, hogy Raul okos, kedves és őszinte volt.
– Őszinte, hahaha! –mondta benne egy gonosz kis hang. Akkor őszintének gondolta, mert így is akarta. Kellett neki a férfi és hinni akart neki. A két hónap alatt mély kötődés alakult ki közöttük.
Persze ha több esze van és ragaszkodik ahhoz, hogy előbb mégiscsak Raul látogassa meg őt a hazájában, akkor talán minden másképp alakul. De ő indulni akart, menekülni.
– Óhh, mekkora hülye vagyok! – A vízben lebegve hirtelen nevetni kezdett. De nem az örömtől, hanem a saját hülyeségén.
Az első beszélgetésükre gondolt.
Éppen az adatlapját csinosítgatta a társkeresőn, ahova még csak pár napja jelentkezett be, mikor levél érkezett:
-
Szia. Nagyon kedves a mosolyod. Ha van kedved beszélgetni, akkor lépj be a chat-szobába.
Gyorsan megnézte a férfi adatlapját. Raulnak hívták. Göndör, barna haj, napbarnított arcbőr, fekete szemek. Hmm. Független és jóképű. Már ha tényleg őt ábrázolja a kép, és igazat ír- gondolta Clarissa. De egye fene, egy próbát megér.
-
Oké, bent vagyok. Szia, hogy vagy?
-
Jól, köszi. Most regisztráltál? Eddig nem láttalak, pedig biztos emlékeznék rád. –írta a férfi.
-
Tényleg új vagyok itt. És te? Régóta keresgélsz?
-
Nem olyan túl régen. Eddig semmi eredmény, de talán most…..
-
-
Mesélj magadról. Merre élsz, mivel foglalkozol? –kérdezte Raul.
-
Számítógép előtt ülök egész nap. – adott kitérő választ Clarissa. Még nem akarta bevallani, hogy egy gyárban dolgozik. – És te?
-
Sokféle üzleti területen próbálkozom, több-kevesebb sikerrel. Azon gondolkodom, te olyan szép vagy, biztosan sok férfi szeretne a közeledbe kerülni.
-
Nos, nem annyira. A mi országunkban nagyon kevesen szeretik a magamfajta nőket.
-
???
Clarissa bevallotta:
-
Kövér vagyok. – Akkor éppen a súlya miatt megint haragudott magára.
-
És mennyire?
-
Nagyon.
-
Pedig a képen nem látszol olyan kövérnek. Vagy ez egy régi fotó?
-
Nem olyan régi.
-
De azért fel tudsz kelni az ágyból? Tudsz járni? Ki tudsz menni az utcára?
Akkor nevetni kezdett és elképzelte, Raul előtt milyen kép jelenhetett meg róla. Egy ágyban fekvő, magatehetetlen nőnek gondolta, aki alig bírja lenyomni a billentyűket gépelés közben. Ezt jelként fogta fel. Erőt adott neki, hogy egyáltalán belekezdjen a kapcsolatba. Jó-jó, van rajta súlyfölösleg, de nem annyira vészes. Nem kell mentőakció keretében kiemelni az ágyából.
Másnap alig várta az estét és reménykedett, hogy Raul tényleg ott lesz a gépnél, ahogy ígérte. Bejelentkezett és újra megnézte a képet a férfiról. Húha, ez a pasi tényleg nagyon jól néz ki. Az már közben írt is.
-
Szia Clarissa. De jó, hogy itt vagy. Hogy telt a napod?
-
Jól köszi, a szokásos módon. És a tied?
-
Az enyém nagyon lassan. Alig vártam, hogy este legyen és tudjunk beszélni.
-
-
Mindent tudni szeretnék rólad, mesélj nekem magadról.
-
Kérdezz és válaszolok.
Hát így kezdődött.
Esténként alig várta, hogy a gép elé üljön. A valóságból, ami válás miatt egyáltalán nem volt valami szép, a virtuális világba menekült. Ott minden könnyű volt és jó.
Egyébként Raul mellett persze írtak neki más pasik is. De azok a viselkedésükkel csak még jobban Raul karjaiba sodorták.
